Sokáig titok volt a biológusok előtt, hogy a tengerirózsa miért nem öli meg a bohóchalat. 

Megfigyelték, hogy amikor egy bohóchal életében először közelíti meg a tengerirózsát, nagyon óvatos: finoman csak egy-két tapogatót érint meg, majd elúszik. Később azonban egyre bátrabb lesz, míg végül már önfeledten úszkál a tengerirózsa halálos karjai között.

Amikor egy tudós fiatal bohóchalakat nyomott erősen a tengerirózsa tapogatóihoz (olyanokat, amelyek korábban nem álltak kapcsolatban vele), a halakat megölte a tapogatók mérge. Ha viszont felnőtt példányokkal tette ugyanezt, nem történt semmi. Amikor pedig lekaparta a felnőtt példányokról a nyálkaréteget, majd visszaengedte őket a tengerirózsához, amint hozzáértek, elpusztultak.

A megoldás kulcsa a bohóchalak kocsonyás védőrétege, amely megvédi őket a tengerirózsa csalánsejtjeitől. A fiatal példányok még nem rendelkeznek ezzel a kémiai burokkal, akkor fejlődik ki náluk, amikor a bohóchal először ér a tengerirózsához, és egy-két csalánsejt belefúródik (ezért olyan óvatos először). A bohóchal a csalánsejtek segítségével mintegy “beoltja magát” a tengerirózsa mérge ellen.